Világok pánikja

A médiatörténet első hoaxa lehetőséget kínált arra, hogy a média közvetlen és ijesztő hatását demonstrálja. De kinek állt ez érdekében? És miért él még ma is ez a mítosz? Nagy leleplezés a Világok harca 75. évfordulójára.

2013. október 30-a Orson Welles Világok harca című rádiójátéka bemutatójának 75 éves évfordulója. A Halloween napján sugárzott, a Földet megtámadó és elpusztító marslakókról szóló rádiójáték ugyanis állítólag legalább egymillió emberrel hitette el, hogy valóban ez történik, óriási, tömeges pánikot okozva. Az emberek még órákkal az adás után is kiabáltak, sikoltoztak, menekültek, szeretteiket próbálták menteni.

Ez a történet remek például szolgált a korai médiahatás-elméletek számára azzal a következtetéssel, hogy a médiának, a szórakoztató műsoroknak milyen erős és közvetlen hatása van. Az úgynevezett injekcióstű-modell (lövedék-elmélet) szerint a befogadó passzív, teljesen kiszolgáltatott a médiának, a befogadás folyamata egyirányú, az üzenet az injekcióstű pontosságával, illetve a lövedék erejével hatol az emberbe, és maradandó károsodást okoz. Ez az első médiahatás-modell, mely Harold Laswell nevéhez kötődik és az első világháború utáni időszak, a totalitárius rendszerek eredményes propagandája okozta megdöbbenést tükrözi.

A médiának még ma is újra és újra meg kell győznie a hirdetőket arról, hogy képesek hatást gyakorolni közönségükre; ugyanakkor a médiaszabályozás éppen arról akarja meggyőzni a politikusokat (és a közönség egy részét), hogy képesek védelmet nyújtani a média hatásával szemben.

A Világok harca okozta tömeges pánik alátámasztotta ezt az elméletet. Hadrey Cantril, a Princeton pszichológusa már 1940-ben részletesen foglalkozott a témával, és empirikus kutatása kimutatta, hogy az emberek nem egyformán reagáltak, voltak, akik felismerték, hogy fikciós szöveget hallanak. A kutatás jelentősége az volt, hogy Cantril „jó időben volt jó helyen”, és lehetősége nyílt interjúk készítésére azokkal, akik átélték a pánikot, így tudományos alapossággal vizsgálhatott egy tömegpánikot.

Cantril azt szerette volna kideríteni, mi okozta ezt az elképesztő hatást és bár ő a tömeglélektani szempontokat vizsgált, az általa idézett interjúalanyok beszámolóiból médiaelméleti következtetések is levonhatók, többek között az, hogy a műsorban a fikció és a valóság közti határ elmosódott (a bemondó beszélt, szakértők és szemtanúk szólaltak meg, a műsorfolyamban nem különült el – nem mondták be, hogy most egy rádiójáték következik) – a hallgatók tehát saját, a rádióról való ismereteik alapján feltételezhették, hogy valóságot látnak. Ugyanez a probléma ma is gyakran felmerül; a tévé műsorfolyamába kapcsolódva nem okvetlenül derül ki, mi az, amit látunk. A modern média egyik legfontosabb tendenciája a hibridizáció, vagyis a különböző televíziós beszédmódok (fikció és nem fikció) keveredése. Az interneten pedig a hagyományos előfeltevések folyamatosan csődöt mondanak, sosem lehetünk teljesen biztosak abban, „valódi” hír-e, amit látunk..

Ugyanakkor Cantril állítása szerint a korszak alapvető pánikhangulata is okozta, hogy ennyien nem ismerték föl, hogy fikciót hallgatnak.

A slate.com „ünnepi” cikke szerint azonban a probléma az, hogy a feltételezett pánik olyan picike volt, hogy gyakorlatilag mérhetetlen volt az adás éjjelén. Az írás szerint a pánikba esett hallgatók története a nyomtatott sajtó munkatársai fejében született meg. A gazdasági világválság idején a rádió elszipkázta a reklámbevételeket az újságoktól, ez pedig érzékenyen érintette az iparágat.

A Welles-féle pánik bemutatása jó alkalmat szolgáltatott arra, hogy megpróbálja elhitetni a hirdetőkkel és a szabályozó hatósággal, hogy a rádió vezetői felelőtlenek és megbízhatatlanok.

Éles a különbség aközött, ahogy az újságírók látták, és ahogy bemutatták a pánikot.

Például Ben Gross, a New York Daily News újságírója 1954-es emlékiratában leírja, hogyan száguldott taxival a kihalt New York utcáin közvetlenül az adás befejezése után. Ez azonban nem akadályozta meg az újságot abban, hogy néhány órával később legendás címlapjával jelenjen meg.

Az első cikkek után az apokrif apokalipszis története az újramesélések során egyre nőtt és növekedett. Egy különös, bár megjósolható esemény történt: minél több idő telt el a rádióműsor óta és tűnt egyre galádabbnak, annál többen emlékeztek úgy, hogy maguk is hallották. Hetek, hónapok, évek elteltével úgy tűnhetett, egész Amerika a CBS rádiót hallgatta aznap este, pedig nem valószínű, hogy ez volt a helyzet. Sokkal kevesebben hallották az adást, és még sokkal kevesebben estek valójában pánikba, mint ahogy manapság a legtöbben gondolják.

Abban az időben már mérték a rádiók hallgatottságát, a C.E. Hooper közvéleménykutató cég ötezer háztartást kérdezett meg aznap este telefonon arról, mit hallgattak a rádióban, és mindössze 2% válaszolta, hogy egy hangjátékot, illetve hogy „azt az Orson Welles – műsort”, ami a CBS-t jelenthette, és senki nem mondta, hogy „hírműsort”. Ez pedig azt jelenti, hogy a maradék 98% vagy mást hallgatott, vagy semmit. Ez nem meglepő, hiszen a műsor egy időben ment az ország akkori egyik legnépszerűbb műsorával, egy hasbeszélő vígjáték-show-val.

A pánik mai ismertetői szerint a vígjáték műsorszünetében, a zenei bejátszások alatt a hallgatók váltogatni kezdték a csatornákat, és így, a kontextus ismerete nélkül jutottak el a CBS adásához. Valójában azonban nincs bizonyíték arra, hányan is váltottak csatornát. Ráadásul a CBS számos leányvállalata a helyi rádió műsorát adta a rádiójáték idejében, tovább csökkentve ezzel a potenciális hallgatók számát.

A rádió egyik újságírója később azt írta: „Először is, a legtöbb ember nem hallotta a műsort, másodszor, akik hallották, annak tekintették, ami: csínynek.”

A pánik mítosza ennek ellenére egyre nagyobbra nőtt. 1940-ben egy elismert akadémikus szilárdította meg a köztudatban. Hadrey Cantril írása nagyban támaszkodik egy hat héttel az adás után készített, némileg elferdített jelentésre, amelyet az Amerikai Közvéleménykutató Társaság készített, és amely közel 100%-al nagyobb nézettséget mért. Cantril azzal mentegette ezeket az adatokat, hogy ebben a mérésben a telefonnal nem rendelkező háztartások is részt vettek, amelyekhez a rádiós nézettségmérők nem jutnak el. Azonban elismerte, hogy ezeket az adatokat befolyásolhatták a szenzációhajhász újságcikkek.

Cantril azonban egy kategorizálási hibát is elkövetett; nem tett különbséget „izgalom”, „ijedtség” és „pánik” között. Egy izgalmas történet okozhat izgalmat, megijeszthet, de nem fogunk miatta pánikban az utcára szaladni.

Ez a kutatás tehát a mítosz része lett, és ahogy az idők során egyre többen emlékeztek úgy, hogy hallották a műsort, úgy nőttek a pánikról szóló beszámolók is. A hírügynökségek fantasztikus történeteket adtak közre (névtelen) pánikba esett hallgatókról, akiket barátaik vagy szomszédaik az utolsó pillanatban mentettek meg, de egyetlen valódi öngyilkosságról sem érkezett hír. Állítólag több sokkos állapotú embert a newarki St. Michael Kórházban ápoltak, ez azonban valótlan hírnek bizonyult (noha Cantril elfogadta). Valójában hat new yorki kórház állítása szerint nem történt a műsorhoz kapcsolható baleset aznap éjjel, és haláleset sem köthető hozzá. (Állítólag egy baltimore-i hallgató szívrohamot kapott a műsor hallgatása közben, de ezt sem sikerült bizonyítani.)

Az újságok beszámolói ellenére rendkívüli események sem töréntek; 1938. október 31-e átlagos vasárnap volt. Négy nappal szenzációs riportja után a Wahington Post egy olvasói levelet közölt, amelynek szerzője elmondta, hogy semmi érdemleges nem történt, és a Chicago Tribune sem számolt be ilyesmiről.

Ha valóban pánikot okozott volna az adás, akkor a CBS-nek és Wellesnek valamilyen módon felelnie kellett volna ezért. Noha egy informális figyelmeztetést kaptak arról, hogy legközelebb ne legyen hír-szerű bejátszások fikciós művekben, hivatalosan semmiféle szabályt nem hirdettek ki. (Láthatjuk, ez a figyelmeztetés a hibridizáció ellen szól, és úgy tűnik, esztétikai, elvi és nem szabályozó jellegű.)

A pánikot tehát tulajdonképpen maga a média gerjesztette. Az újságok vizsgálatából az is kiderült, hogy a hír néhány nap alatt lekerült az újságok címoldaláról, pedig ha valóban megtörtént volna, még hetekig témául szolgálhatott volna.

Vajon akkor miért él még mindig ez a mítosz? Miért olyan csábító?

Ez az igény alig hagyott alább: ahogy a rádió az 1930-as évek új médiuma volt, a kommunikáció új csatornáit nyitotta meg, ma az internet ígéri egyszerre a dinamikusan kommunikatív jövőt és a félelmetes disztópiát a gondolat ellenőrzésének új formáiról; az elveszett privacy-ról,; ijesztő, titokzatos erők támadásáról. Ez az a félelem mozgatja fantáziánkat régen és most is.

A válasz összetett; a kereskedelmi műsorszórás gazdasági vonatkozásaitól médiaszabályozási kérdésekig különböző szempontokat érinthet, benne van a magas kultúra szkepticizmusa a tömegmédia közönségével szemben, illetve a félelem, amely minden új technikai médium megjelenésének izgalmát kíséri.

A médiának még ma is újra és újra meg kell győznie a hirdetőket arról, hogy képesek hatást gyakorolni közönségükre; ugyanakkor a médiaszabályozás éppen arról akarja meggyőzni a politikusokat (és a közönség egy részét), hogy képesek védelmet nyújtani a média hatásával szemben.

A Világok harca – mítosz a műsorszolgáltatók és a szabályozók számára egyaránt lehetőséget nyújt a média hatalmáról szóló állításaik bizonyítására.

Természetesen Hadrey Cantrilt nagy felelősség terheli, hiszen az ő tudományos műve adott legitimitást a népi emlékezetnek, ő állította, hogy a pánik valóban méretes volt, és rá hivatkozva került be a történet pszichológiai és médiaelméleti tankönyvekbe is.

A mítosz ugyanakkor azért is élhet tovább, mert remekül megragadja azt a nyugtalanságot, amely mindannyiunkban él a média életünkre gyakorolt hatásával kapcsolatban. (Manapság ilyen jellegű félelem: mit tud rólunk a Google és a Facebook, illetve az állam, internethasználatunk alapján.)

A „pánik adás” egyformán lehet tény és a fantázia működése – írja Jeffrey Sconce „Haunted Media” című könyvében, azt sugallva ezzel, hogy nem is a marslakók támadás okozza a pánikot, hanem az a tudat, hogy a média, a nagy rádió- és tévétársaságok, az internetes világbirodalmak támadják meg és igázzák le tudatunkat, ami valóban ijesztő. Sconce számára a pánik szimbolikus funkciót játszik a közönség számára, azért van igény újra- és újramesélésre, mert tulajdonképpen a média hatalmáról szól.

Ez az igény alig hagyott alább: ahogy a rádió az 1930-as évek új médiuma volt, a kommunikáció új csatornáit nyitotta meg, ma az internet ígéri egyszerre a dinamikusan kommunikatív jövőt és a félelmetes disztópiát a gondolat ellenőrzésének új formáiról; az elveszett privacy-ról,; ijesztő, titokzatos erők támadásáról. Ez az a félelem mozgatja fantáziánkat régen és most is.

 Források:

http://www.war-ofthe-worlds.co.uk/invasion_from_mars.htm

http://chesler.us/resources/links/Cantril.pdf

http://www.mediakutato.hu/cikk/2006_02_nyar/04_manipulal-e_a_media/

http://www.amazon.com/dp/1433118009/?tag=slatmaga-20

http://www.slate.com/articles/arts/history/2013/10/orson_welles_war_of_the_worlds_panic_myth_the_infamous_radio_broadcast_did.2.html

 

Share Button
Címke , , , , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

A hozzászólások jelenleg ezen a részen nincs engedélyezve.