Tévébölcsi, avagy médiafogyasztás 3 éves kor alatt (1. rész)

Ahogyan azt előző cikkünkben (Filmészlelés, filmbefogadás óvodás és kisiskolás korban) is jeleztük, szeretnénk szólni a három év alatti korosztály médiahasználatáról, hiszen ez a téma is igen fontos, és aktuális kérdéseket vet fel, elsősorban a szülők számára.

A kezdetek…

Néhány évvel ezelőtt még uralkodó és elfogadott volt az a vélemény, hogy jobb, ha a gyermek három éves kora alatt egyáltalán nem néz televíziót. A bűvös három éves határt először a kifejezetten a három év alattiakat megcélzó program, a Teletubbyk kezdték el feszegetni. A 90-es évek végén indult BBC produkció valami teljesen újat hozott az akkori televíziós kínálatba, és rövid időn belül kiderült, hogy az alkotók rátapintottak a korosztály érzékeny pontjaira, olyan alkotást hoztak létre, amely odaszögezte a képernyő elé az egészen kicsiket.
A műsorról komoly társadalmi, szakmai vita kezdődött több országban, kutatásokat végeztek, próbálták kideríteni, mi a titka? Az 1990-es éveket megelőzően alig voltak az egészen kicsik televíziózását vizsgáló kutatások, valószínűleg azért, mert a kifejezetten nekik szóló tartalom híján nem merült fel a terület kutatási igénye. Ráadásul ennek a korosztálynak a kutatása nem egyszerű feladat, komplex megközelítést kíván, a gyerekek mellett a szülők bevonása nélkül nem lehet teljes körű.

A teletubbyk: Tinky Winky, Dipsy, Laa-Laa, és Po négy nagyméretű színes, duci, puha figura. Együtt élnek teletubby földön, tubby kenyeret és pudingot esznek, szeretnek pocsolyában ugrándozni, szeretik az állatokat és egymást. Mozgásuk, kifejezésmódjuk igazodik a másfél-kétévesek mozgásvilágához. Az egy-egy figurát jellemző hangokon kívül nem beszélnek, kommunikációjuk leegyszerűsített mozgási és gesztussémákból áll. A felnőttként olykor bárgyúnak és unalmasnak tűnő műsor vizsgálata során a kutatók arra jutottak, hogy a teletubbyk vonzereje abban rejlik, hogy a műsor igazodik a korosztály percepciós (befogadási) és élményfeldolgozási képességeihez. A kamera perspektíva általában nem egy fókuszált nézőpontra korlátozódik, hanem az egész színhelyet láttatja. Minden adás kötött rendben ismétlődő elemekből épül fel, a nyugodt vágási ritmus időt ad a történések pihentetésére, azok követésére. Ez a megvalósítási mód lehetővé teszi a gyermek számára bizonyos képértelmezési kompetenciák elsajátítását, és egyben megszólítja a tévéző gyermeket, kommunikációs formákat aktivál. Az adások egyes elemei – mindenekelőtt a köztes betétek, vagy a teletubby tánc – elengedik az adást a magnetikus kép tartományából, amelynek következményeként a gyermek passzív befogadói jelenléte aktív irányba mozdul el. A gyerekek visszaintegetnek a képernyőn integető Teletubbyknak, vagy előfordul az is, hogy végig mozgással követik a képernyőn látottakat. A sok szünet és ismétlés, ami felnőttként első ránézésre dramaturgiai hibának tűnik, a gyerek számára egy üdvözölt szabad tér. A műsor a cselekmény követésén túl, mást, aktív részvételt is elvár a gyerekektől, és pont ettől válik vonzóvá. Sok szülő csodálkozik azon, hogy milyen hosszú ideig képes a műsor lekötni a gyermek figyelmét, illetve milyen szoros érzelmi kötelék alakul ki a gyerekekben az adással. A szülőknek nagyon nehéz, hogy nincsenek meg az ehhez a programformátum megértéséhez szükséges értelmezési modelljeik, példáik, hiszen gyermekként egy nagyon más médiakörnyezetben nőttek fel. A Teletubbyk arra hívják fel a felnőttek figyelmét, hogy csupán saját magától értetődő gyermekkori tapasztalataikból nem indulhatnak ki, amikor gyermekük tévézési szokásaihoz próbálnak viszonyulni. Időt, energiát kell fordítani a kedvencek megismerésére, amely persze a gyermekkel töltött idő is egyben, közös tévézést feltételez.

És a folytatás…

A Teletubbyk indulásakor a műsor egyik nagy erénye az volt, hogy csak hetente egyszer, kétszer negyed órára kötötte oda a gyermeket a tévé elé. A televíziós kínálatban az igazán új korszak néhány évvel ezelőtt, a 0-3 éves korosztályt megcélzó 24 órás műsorok megjelenésével köszöntött be. A Teletubbykhoz képest, ez egy teljesen más minőséget jelent, egyrészt, ezek a csatornák korlátlanul a nap 24 órájában rendelkezésre állna, másrészt már az egészen kicsiket, az egy év alattiakat is megszólítják. Műsoruk még leegyszerűsítettebb, színekben nagyon gazdag, az ismétlésre és a lassú mozgásra épülő rövid elemekből áll. A számítógépes animáció fejlődése lehetővé tette ezeknek a nagyon egyszerű, cselekményre alig épülő műsoroknak a tömeges előállítását. A nyelvi korlátok (műsorok többségében csak zene kíséri a képeket) sem nehezítik, hogy egy-egy összeállított műsorfolyam sok országban belekerüljön az elérhető programkínálatba. A magyar kínálatban ilyen csatorna például a Bebe tv, amelynek honlapján kisgyerekes anyukák számolnak be az öt, hat, hét hónapos gyerekeik tv-nézési „szokásairól”, a műsorról kialakított pozitív véleményükről. Persze nem tekinthetünk el ezen vélemények marketing jellegétől, de talán annak illusztrálására felhasználhatóak, hogy igenis vannak olyan szülők, akik nem látnak problémát a csecsemőkori tévézésben. A világhálón zajló fórumokon, blogokon is találunk a csecsemő tévézés témakörében beszélgetéseket. A megszólalások azt jelzik, hogy vannak olyan szülők, akik evidenciának tartják a kiskori televíziózás káros hatásait, viszont léteznek ezzel ellentétes vélemények is:
„Hát én nem értek a gyermekpszichológiához, és mélyen remélem, hogy gyermekem szellemi fejlődését (a korlátozott mértékben adagolt) animációk egyáltalán nem fogják hátrányosan befolyásolni, de tulajdonképpen örülök a bebe tévének és az “egyszervoltos” animációknak is. 14 hónapos létére rengeteg dolgot felismer. Nyávog, ha cicát lát, “hoppázik” ha nyuszit, kacsint, amikor a ‘Zöld-kék bolygó’ kislánya kacsint, és integet, amikor az ufók visszaintegetnek… Sajnos (?), ha meglátja a távirányítót, ÉS olyan kedve van, akkor a “be-be-be” (=kapcsoljuk be) skandálásával elég gyakran eléri a célját. De valahogy mégis azt tapasztalom, hogy sokat tanul belőlük. A legcukibb amikor táncol. Rogyaszt és ritmusra bólogat. Azt egyszer fel fogom venni!” [1] Sajnos Magyarországon a csecsemőkori tévézés szisztematikus kutatása – tudomásunk szerint – még nem indult el, így megbízható adataink sincsenek a jelenlegi tévézési szokásokról, a tévéző csecsemők számáról. Külföldi kutatási eredményekre tudunk csak támaszkodni, amelyek sokkal inkább egy jövőbeni (nem túlságosan messzi) magyar helyzet prognózisaként, mintsem a mai helyzetkép kialakításához alkalmasak. Egy 2006-ban, az USA-ban végzett kutatás (Rideout, 2006.) szerint a két év alatti gyerekek 79%-a tévézik, ezen belül is 43%-uk naponta néz televíziót. Különösen nagy a tévézési idő az aluliskolázott, alacsony jövedelemmel rendelkező háztartásokban élő gyerekek esetében. Ugyancsak egy amerikai kutatás (Jordan/Woodrard, 2001) szerint a két és három éves kor közötti gyerekek napi két és fél órát töltenek a televízió előtt, amihez még napi átlagban 82 perc videofilm-nézés is hozzáadódik. Sajnos kevés európai összehasonlító adat áll rendelkezésre: egy 2004-es német kutatás (Feierabend/Mohr, 2004) szerint a 2-3 év közötti gyerekek 29%-a néz napi szinten televíziót. Egy másik német kutatásban (2006) anyákat kérdeztek arról, engedik-e gyermeküket televíziót nézni. A válaszok szerint Németországban két éves kor alatt 20% alatt van a tévéző gyermekek aránya. Ez az érték a két éveseknél már 60 %, és 5 éves korra eléri a 95%-ot. Az adatok tükrében adódik a kérdés, hogyan és mit néznek a kicsik a televízióban?
Hogyan „néznek” a csecsemők televíziót?
A csecsemők televízió iránti érdeklődése természetes körülmények között már 4-5 hónaposan elkezdődik: reagálnak a képernyőn látható színekre és mozgásokra, és bizonyos hangokra is. Megpróbálnak a készülék felé fordulni, közeledni, ahogy a nekik vonzó tárgyakért is mozdulatokat tesznek. Kutatók azt is megfigyelték, hogy a kedvenc adás kezdőszignáljára abbahagyják a játékot és a televízió felé próbálnak mozogni (Lemish, 1987, Kobayashi, 1991). A 6-10 hónapos csecsemők érdeklődése már jóval célorientáltabb, kifejezetten azokra a hangokra, és képekre reagálnak, amelyeknek számukra jelentősége van (például trombitálás, nevetés stb.). 10-11 hónapos korban elkezdenek a figurákkal „beszélgetni”, és nem sokkal később a ritmikus zenére, dalokra mozognak. A második életévben megváltozik a televíziós kép megértése. Ekkorra megtanulják a gyerekek a különböző figurák egymástól való elkülönítését, és elkezdenek kommunikálni az anyjukkal, apjukkal a karakterekről, a történetről, és a megjelenő tárgyakról. Ezzel egyidőben a figyelmi idő is meghosszabbodik.
Mit értenek meg a televízióban látottakból?
A kicsik már nagyon korán megtanulják a televíziót használni, ugyanakkor a televízió-készüléknek, mint tárgynak a megértése 3 éves kor körül alakul ki kezdetleges formában. Kísérletekben vizsgálták például, hogy megtalálnak-e, illetve elhelyeznek-e a gyerekek a valós térben olyan tárgyakat, amelyek helyét a tévében látták. A reális tér és a képernyőn megjelenő tér a kísérletben azonos volt. A kutatások azt bizonyítják, hogy kisgyerekeknek igen nagy nehézséget okoz, hogy a képernyőn látottakból a reális környezetre következtessenek. A két képet nem kapcsolják össze, a reális térben nem helyezik a tárgyat a képernyőn látott helyre, helyzetbe. A tévékészülék a 2 év alattiak számára nem más, mint egy hangokra és képekre nyíló mágikus ablak
Megfigyelték, hogy a csecsemők is rendelkeznek azzal a képességgel, hogy olyan bizonyos tartalmi ismertetőjelekre fordítsák a figyelmüket, ami potenciálisan érdekes lehet számukra, és kitérjenek az olyanok elöl, ami túl összetett, megterhelő.
Valószínűleg másfél éves korukig a gyerekek kizárólag különálló képeket, és rövid történéselemeket tudnak befogadni, amennyiben a látottak a tényleges tapasztalataikkal összekapcsolhatók. Az életkor, valamint a tévézéssel kapcsolatos tapasztalatok növekedésével fejlődik a látottak összefüggéseinek megértése. A jelentés megértésében egyértelműen a kép áll az első helyen. Részben olyan műsorokat is jól megértenek, ahol nem értelmesek a párbeszédek. A hang valószínűleg inkább a tájékozódásban van segítségükre.
Tanulnak-e valamit a kicsi gyerekek a televízióból?
Már az embrió is képes „tanulni” a televízióból (csecsemőként megváltozik a mozgása, ha egy embrionális korban hallott, az anya által kedvelt, és gyakran hallgatott szappanopera kezdődallamát hallja), de a legkisebbek is. Kimutatták, hogy a csecsemők befogadási magatartása beállítódik bizonyos formátumokra, és képesek a képernyőn látott viselkedési minták átvételére is. Egy 2003-as kutatás (Mumme/Fernald) azt mutatja, hogy a televíziós tartalom hatással van a csecsemők viselkedésére: 10, illetve 12 hónapos csecsemőknél vizsgálták, hogy mennyiben veszik át a képernyőn látott érzelmi viszonyulásokat. A vizsgálatban a képernyőn látott szülők egy fehér tubus képére reagáltak emocionálisan pozitívan, vagy negatívan. A 12 hónaposoknál ez egy megváltozott reakciót eredményezett a tárgy irányába, másképp, mint a 10 hónaposok esetében, akiknél ilyen változást nem tapasztaltak.
Kimondható tehát, hogy a televízión keresztül eljutó ingerek hatására tanulási, megismerési folyamatok indulnak el az egész kicsikben is, ugyanakkor a tárgyban született tanulmányok arra mutatnak rá, hogy a kicsik korántsem tanulnak olyan hatékonyan a televízióból, mint a direkt interakciókból. A személyes interakció kimutathatóan hatékonyabb tanulási környezet, mint a televízió, amelynek elsősorban neurobiológiai okai vannak.

[1] http://stanci.blogter.hu/248460/bebe_tv_meg_az_egyszervolthu

Share Button
Címke , , , , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

A hozzászólások jelenleg ezen a részen nincs engedélyezve.