Tévé – a jóbarátunk

Amikor 5 éve megszületett a kislányunk, lelkes első gyermekes szülőként mi is próbáltuk megfogalmazni azt, hogy milyen elvek mentén szeretnénk őt hordozni, szoptatni, altatni, etetni, öltöztetni, milyen játékok vegyék körül, na és persze, hogy kell-e nekünk TV. Radikális időszak volt, így hát megszavaztuk, hogy köszi TV, de nem kellesz. És nem is hiányzott ez a készülék. Addig is csak esténként használtuk, de nekem hamarosan eltűntek az estéim, a ritka szabadidőket pedig inkább egymásra fordítottuk.

Ezt a hősies tévé nélküliséget persze megkönnyítette, hogy laptopban, majd később táblagépekben soha nem volt hiány, úgyhogy minden hírről továbbra is tudtunk, minden filmet megnéztünk, amit csak akartunk és mindenkivel kapcsolatban álltunk ezután is.

Amikor Lili 2 éves lett, arra gondoltam, mutatok neki néhány, általam igen jónak tartott rövid mondókát és gyerekdalt a legismertebb videómegosztón. Majd jöttek a Kisvakondok, Bogyó és Babócák, Rumcájsz, Micimackó és társai.

A dolog eleinte nagyszerűen működött: kislányomat csak rövid ideig érdekelte a „nézés”, annyi minden érdekes dolog volt még körülötte: gyurmák, legók, ceruzák és festékek képében. Nagyon elégedett voltam.

Aztán ez a drága gyermek tovább nőtt-nődögélt, és meglett az első táblagépünk, ami abszolút kompatibilis 3 éves kortól: mivel nem kell tudni írni-olvasni, csak képeket felismerni és húzogatni, Lilikém egy idő után magától kalandozni kezdett azon a bizonyos videómegosztón. Például, amikor én főztem, takarítottam, vagy telefonáltam, vagy az időközben megszületett kisöccsével foglalkoztam.

Ekkor kezdtem el érezni, hogy ha nem vagyok ott Lilivel mesenézés közben, könnyen kicsúszik a kezemből a kontroll. Nagyon könnyen át tud egy 3-4-5 éves evickélni Pom-pom meséiből valami iskolásoknak való nyomozós filmre, vagy a rettenetes My little Ponyhoz. Aztán rádöbbentem, hogy ennél még sokkal rosszabb dolgok is vannak fenn. Hozzá kell tennem, hogy Lili felfedezései nyomán nagyon sok kincset ismerhettünk meg Pettson és Findusz karácsonyi részétől kezdve olyan helyes angol mesékig, mint például a Peppa Pig vagy a Ben and Holly’s Little Kingdom. Az orosz Mása és Medvegy-ről nem is beszélve!

A gyereket egyáltalán nem zavarja, hogy a mese angolul vagy oroszul van. Sőt, előbbinél nagyon boldog voltam, hogy BBC-s gyönyörű angol kiejtést hall a gyerekem és nem csak az én Hunglishomat vagy az óvó néniét.

A táblagép másik trükkje, hogy hiába beszélem meg az okos óvodásommal, hogy „ez az utolsó mese, utána kikapcsoljuk”, ha ő közben például visszatekergeti a mesét, hogy soha ne legyen vége. Vagy gyorsan egy másikba kezd…

Sok konfliktus forrásává vált tehát a „nézés”.

És akkor jött egy újabb változás az életünkben: a gyermekek édesapjával nemrég elutaztunk kettesben nyaralni, a gyerekeket pedig itthon hagytuk a nagyival, aki kikötötte, hogy nagyon szívesen vigyáz az unokákra, de ő annyira régimódi, hogy kéne egy tévé. Nosza, kaptunk egy régi kiszuperált darabot a rokonságtól, amin a földi csatornák foghatók, köztük az m2-es gyerekcsatorna! Amellett, hogy tartalmilag nagyon színvonalasnak tartom az m2-őt, be kellett látnom, hogy a tévé valójában a szülők „jóbarátja”. A drága gyermek nem tud elnavigálni a magyar népmesékről teljesen távoli galaxisokba, nem tudja előre-hátra tekergetni a meséket, és a port.hu-n ki tudom választani neki, hogy mit nézzen, és még azt is tudom, hogy meddig fog pontosan tartani.

Meg kell mondanom, hogy sokkal könnyebbek lettek a hétköznapjaink.

Csak az a gond, hogy Lili kicsit unja az m2-t…

 -d-

Share Button

Hozzászólás